Szőlősardó

Szőlősardó
Református templom, Szőlősardó
Közigazgatás
Ország	Magyarország
Régió	Észak-Magyarország
Vármegye	Borsod-Abaúj-Zemplén
Kistérség	Edelényi
Jogállás	község
Polgármester	Holló István
Irányítószám	3757
Körzethívószám	48
Népesség
Teljes népesség	101 fő (2024. jan. 1.)
Népsűrűség	10,04 fő/km²
Földrajzi adatok
Terület	10,66 km²
Időzóna	CET, UTC+1
Elhelyezkedése
é. sz. 48° 26′ 37″, k. h. 20° 37′ 37″48.443630555556, 20.626811111111
Szőlősardó Pozíció Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye térképén
Szőlősardó weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Szőlősardó témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Szőlősardó község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, az Edelényi kistérségben, a Rét-patak völgyében.

Fekvése

Borsod-Abaúj-Zemplén megye északnyugati részén az Aggteleki-karszt és a Rudabányai hegység között elnyúló Rét-patak völgyében, a Galyaság közepén, a Vaskapu-hegy északi lábánál, félúton Perkupa és Égerszög között található a kis település.

Nevének eredete, változatai

A falu létrejöttét a tatárjárást megelőző időkre, a 12. századra tehetjük. Nevének -ardó utótagja arra utalhat, hogy szolgálónépek lakták, akik a görgői udvarház körül kialakított erdőuradalom, a későbbi tornai erdőispánság erdőterületének szélén az erdő- és vadállományra felügyeltek — vagyis ardók, azaz erdőóvók voltak. (Hasonló eredetű az egykori erdőség keleti szegélyén, a Bódva átkelőhelyén Hídvégardó és a kassai kerület rozsnyói járásában Pelsőcardó neve is.)

Nevének változatai a különböző hivatalos iratokban, oklevelekben:

• 1270: Hordo;
• 1423: Zewlesardo;
• 1427: Sczylesardo;
• 1487: Zewlesardo;
• 1548 (1549?): Zewlews Ardoo;
• 1694: Szőlős Arda;
• 1780: Szőlős Ardo;
• 1967-ig: Szőllősardó;
• 1967-től: Szőlősardó;

A Szőlős- (Zewles- stb.) előtag az 1263 után betelepített hospesek meghonosította szőlőművelés domináns gazdasági ággá válására utal.

Története

A korai Árpád-korban - a későbbi Szőlősardó területén is - vasművesek telepe lehetett; erre utalnak a Perkupa felé eső, Láz- névtagú dűlőnevek (Kis-László, Nagy-László). Ezidőtájt a Rét-patak neve még Lázó-patak volt, a völgyé pedig Henc-völgy. A vasolvasztáshoz szükséges faszenet szénégetők állították elő; a kiirtott erdők helyét pedig felszántották.

A vasérc elfogytával vált meghatározó gazdasági ággá az erdőgazdálkodás. Az erdőóvók túlélték a tatárjárással járó pusztítást — egyértelműen utal erre, hogy 1249-ben (mint birtokszomszédok) részt vettek annak a Szalonna–Martonyi környéki birtokrésznek a határjárásán, amit Tekus ispán vásárolt meg az Örsúr nemzetségbéli tulajdonosaitól.

A hospeseknek nevezett, szőlőműveléssel foglalkozó telepeseket valószínűleg 1263 után kezdték betelepíteni, hogy a közelben termelt borral lássák el a görgői udvarházat és Szádvárt. Ezek a (valószínűleg német ajkú) telepesek különböző kiváltságokat, szabadságjogokat kaptak; közvetlenül a király alá tartoztak. A betelepülők valószínűleg magukkal hozták az általuk kedvelt, illetve megszokott szőlőfajtákat is; ezzel vetve meg a szőlősardói fehérborok jó hírének alapját.

A szőlősardói szőlőhegyek egy része a 15. században vagy a 16. század elején adományozással, illetve végrendeletek eredményeként a gombaszögi pálosok tulajdonába került. 1386–1389 táján Ardó a Bebek család kezére jutott, és évszázadokig a szádvári uradalom része lett.

1427-ben 50 összeírt jobbágyportával a vármegye Torna után második legnépesebb, de az is lehet, hogy legnépesebb települése volt; számítások szerint népessége ekkor 600–1000 fő között lehetett. Fejlődését elősegítette, hogy jelentős közlekedési csomópont volt Henc-völgyben vezető kelet-nyugati és a Szádvárt a Telekes-völgyön át a távolabbi déllel összekötő észak-déli útvonal kereszteződésében.

A városiasodás kezdeteire utal, hogy a 15. század végén császári felhatalmazású közjegyző, továbbá legalább két deák és egy szabómester is lakott a faluban. Az ország három részre szakadása után azonban eljelentéktelenedett: 1548-1549 körül már csak 12 jobbágyportája és 5 pusztatelke volt; emellett 13 zsellér, egy servitor (urasági szolgálatvállaló) és egy bíró lakta.

A lakosság 1560 körül vette fel a református hitet; a reformátusok a gótikus stílusú, korábban katolikus templomot vették használatba — ma is ez a falu egyetlen temploma.

1567-ben kihalt a Bebek család; birtokai a király tulajdonába kerültek. A 17. században a király a falut egyéb birtokokkal egyetemben a Barakonyi családnak adományozta. Az 1660. évi nemesi összeírás szerint a faluban egyetlen nemes sem lakott.

A 18. században a szádvári uradalmat birtokló Csáky család kezén találjuk a falut, akik egészen a 19. század végéig megtartották azt.

Az 1890-es évekre a filoxérajárvány itt is óriási pusztítást okozott. A határban addig termesztett magyar mézesfehér szőlőfajta szinte nyomtalanul eltűnt, a lakosság zöme elszegényedett, sokan Amerikába vándoroltak ki.

Az 1930-as években a településnek körjegyzői- és postahivatala volt, református alsó fokú elemi iskolája, olvasóköre és népdalköre. A II. világháborút követő közigazgatási összevonások miatt tanácsi központ lett Teresztenye társközséggel, melyhez 1965-ben Égerszög is csatlakozott. Végül 1979-1990 között Perkupa társközsége volt, a rendszerváltozás óta önálló, de körjegyzősége közös azóta is Égerszöggel.

Népcsoportok

A 2001-es népszámlálás adatai szerint a településnek csak magyar lakossága van.

Nevezetességei

• Kőfallal övezett, fagalériás tornyú református templom, feltehetően a 14.-15. századi alapokon, 1726-ban jelentősen átépítve. Egyszínűre festett deszkamennyezete 1869-1870-ben készült. Myskovszky Viktor rajzon is megörökített a 19. század végén, a későbbi átalakítások során eredeti jellegét elvesztette. Jelenlegi formáját 1948-ban és 1964-1968 között kapta. A templom megtartotta félköríves szentélyzáródását.

• Népi lakóházak, gazdasági épületek, csűrök, melyek a kertben keresztben helyezkednek el, lezárva azt.
• A falu népi építészetében azok az épületek a meghatározóak, melyeket a perkupai kőművesek készítettek.

• Műemléki védettségű fejfás református temető. A fejfák helyi fafaragók munkái, eredetileg sajátos jelrendszerrel bírtak: megkülönböztethetők a kontyos női, a hátracsapott tetejű férfi és a koronás fejfák, ez utóbbiak a leányok sírhalmain.

Források

• Szőlősardó honlapja
• Vendégváró
• Bogsán Gyula, Koleszár Krisztián: Falvak a Galyaságban és mellékén. Galyasági Településszövetség, Perkupa, 2002. ISBN 963 206 231 0