Ugrás a tartalomhoz

Románia történelme

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Románia területi változásai 1859–2014

A szomszédos Románia, illetve a román nép történelme a középkortól szorosan kapcsolódik Magyarország és a magyar nép történetéhez. Már a román nép eredete illetve a dák–római folytonosság elmélete is erősen vitatott a két ország történészei között, de a nemzetközi történettudomány köreiben is. A két ország kapcsolatai különösen bonyolulttá váltak 1918 után, amikor a trianoni békediktátum az Erdély (és más történelmi régiók egy része) területén élő magyarok is, a magyar kultúrközösség alkotórészeiként Románia fennhatósága alá kerültek.

Történelmi-földrajzi felosztás

[szerkesztés]
Történelmi régiók a mai Románia területén

Románia mai területének döntő részét három nagy országrész, az egykori magyar terület Erdély (Transilvania), Havasalföld (Țara Românească) és Moldva (Moldova) alkotja. Az ország nyugati és keleti felét a Kárpátok hegyvonulata élesen elválasztja egymástól. Míg az ország nyugati felét alkotó (tágabban értelmezett) Erdély történelmi és kulturális szempontból Közép-Európához sorolható, addig a keleti országrészeket történelmük és kultúrájuk Kelet-Európához, illetve Délkelet-Európához, a Balkán-félsziget területéhez köti.

További nagyobb országrészek a Fekete-tenger partján fekvő (Észak-)Dobrudzsa, valamint az a két nyugat-romániai tájegység, amelyek eredetileg nem tartoztak a történelmi Erdélyhez: az egykori Partium és Kelet-Bánság. Erdély történelmileg csak a nyugati országrész hegyektől körülvett belső medencéjét jelentette, ma már azonban legtöbbször az egész egykori Magyarországhoz tartozó területet értik alatta. Havasalföldet két nagy történelmi tájegység alkotja, Olténia és Munténia.

Románia területe a román fejedelemségek előtt

[szerkesztés]

A mai Románia földje az ősidőktől lakott. Az eddig ismert legrégebbi régészeti leletek kb. 24 000 évesek. Az ott élő népek első írásos említése Hérodotosztól való i. e. 440 környékéről. Amikor a rómaiak megközelítették az Al-Duna vidékét, a folyón túl dák törzsek éltek. A dákokat tekinti a román hivatalos történetírás a románok ősének. A dákok földjét, Daciát, vagyis a mai Erdély egy részét és Olténiát a rómaiak 87-ben elfoglalták és provinciát szerveztek ott. Ezt a népvándorlás népeinek nyomására 271-ben feladták. E szűk kétszáz év elég volt – a dákoromán elmélet szerint – a lakosság ellatinosítására.

A népvándorlás folyamán a gótok, majd a hunok szerveztek rövid életű államot a területen. A gepidák állama valamivel tartósabb volt. A szlávok is elérték a területet az 5-7. században, a jelenlétüket gazdagon bizonyítják a régészeti leletek, ilyen a Ipotești–Cândești-kultúra is. Őket az avarok követték, majd a honfoglalás előtt egy ideig a magyarok ellenőrizték a Kárpátokon kívüli területeket.

Erdély a 10. századtól a Magyar Királyság része volt, Havasalföld és Moldva területe pedig sztyeppi nomádok birtoka volt: besenyők, úzok, kunok követték egymást a tatárjárásig (lásd még: Kunország).

A románok története

[szerkesztés]
Bővebben: Románok

A történeti forrásokban blach, vlach néven, vagy e nevek más változataival említett etnikum először Geórgiosz Kedrénosz bizánci görög író krónikájában jelenik meg. Kedrénosz a 10. század utolsó harmadában őket a Dunától délre élő bolgárok szomszédaiként említi. Az Annales Barenses 1025-ben ugyancsak ezen a néven szerepelteti, minden bizonnyal a balkáni román népet. Később azonban a vlach szónak más jelentései is előfordultak, részint a térségben élő más újlatin csoportokra, mint a magyarországi frankokra, részint pedig, etnikumtól függetlenül, minden balkáni nomád pásztornépre vonatkoztatták azt, akik a török terjeszkedéstől hajtva a Balkánról észak felé vándoroltak állataikkal. Bizonyosnak látszik azonban, hogy a 10–12. században keletkezett bizánci források által említett blach nép a neolatin román néppel azonos. Ezek a források bőségesen szolgáltatnak adatokat a Bizánc érdekkörébe tartozó balkáni románokról.[1]

A nyelvészeti adatok alapján a román nyelv és nép kialakulása a 10. században fejeződhetett be a délkelet-európai romanizált lakosság és a déli szlávok összeolvadásából, amely folyamatban a latin nyelven beszélő lakosság játszotta a nagyobb szerepet.[2]

A 10. század végétől egyre gyakrabban fordul elő hiteles bizánci történeti forrásokban a román (vlach) nép, megkülönböztetve szláv szomszédaitól.[3] A vlach (ejtsd: vlah) népnévből ered magyar nyelvben az oláh szó. Önmagukat a „római” jelentésű ruman névvel jelölték (A Bizánci Birodalom lakói ugyancsak „rómaiaknak” nevezték magukat). A magyarok egészen a 20. század elejéig az oláh szót használták a románok megnevezésére, mára azonban ez a név gúnynévnek számít. Eredetileg egyébként ez a szó mindenféle újlatin nyelven beszélő embert jelentett, az olasz szó alakváltozata.

A 11. században Bizánc leverte a bolgárokat, és a Balkán-félszigeten élő szerbek, bolgárok, románok mind a görögök alattvalói lettek a 12. század végéig. A vlachok ekkor is juhtenyésztő, nomád transzhumáló pásztorkodást folytattak.[3]

A román pásztortársadalom differenciálódásával vezetők emelkedtek ki, megjelent, majd megerősödött a katonai kíséretük, akik kisebb-nagyobb zsákmányszerző hadjáratokra is vállalkoztak. Jóannész Kinnamosz bizánci történetíró feljegyzéseiből ismeretes, hogy I. Manuél bizánci császár 1166-ban Magyarország ellen támadó hadseregében nagyrészt román katonák harcoltak.[4]

A románság egy része fokozatosan áttelepült a Duna északi partjára, és a Déli-Kárpátok déli lejtői és a folyam között végzett transzhumáló juhtenyésztést, majd megjelentek a Keleti-Kárpátok külső lejtőin is. A nagy hegyek déli és keleti lejtői és az előttük folyó vizek a legalkalmasabbak a legelőváltó állattenyésztés számára. Erdély belső vidékei erre alkalmatlanok, ezért ott csak később jelentek meg a románok.[5] A források szerint a 13. század első évtizedeiben Havasalföld és Moldva területén vegyes lakosság élt, románok, szlávok és kunok egyaránt. A románok társadalmi fejlődésük korai szakaszában számos szláv eredetű és nevű intézményt, fogalmat vettek át, mint a kenézségek és a vajdaságok, amik aztán később román nevet is kaptak. A kenézek a faluközösségek választott vezetői voltak. Ők tárgyaltak az idegenekkel a falu nevében, legfontosabb szerepük az igazságszolgáltatás volt a helyi ügyekben. A védelmi célokból egyesült faluközösségek választott katonai vezetőit nevezték vajdának (voievod).[6]

Havasalföld

[szerkesztés]
A Szörényi bánság a 13. században

Havasalföld (Havaselve) területének nagy része a 13. század elejétől a Magyar Királyság uralma alatt volt. Már Imre magyar király (1196-1204) létrehozta a Szörényi bánságot. II. András magyar király (1205-1235) viselte a „kunok királya” címet is, ami a Havaselve feletti uralmát jelképezte, az itteni kunokra utalva. Az ezen a területen létrejött román kenézségek és vajdaságok IV. Béla 1247-ben kiadott oklevelében szerepelnek. IV. Béla még „ifjabb király” korában megalapította a Milkói püspökséget a terület lakosságának keresztény hitre térítésére. A tatárjárás elsöpörte a kunokat a Havasalföldről, IV. Béla az újabb tatár betörések ellen hívta be a johannita lovagokat. Az Erdélyből Bulgária és a Fekete-tenger felé haladó kereskedelmi útvonalakon főleg erdélyi szász kereskedők közlekedtek. Ők alapították, magyar telepesekkel együtt, Havasalföld első városát, Hosszúmezőt.[7]

A tatárjárás után meggyengült Magyar Királysággal szemben felerősödtek a havasalföldi román kenézek és vajdák függetlenedési törekvései. Az első jelentős ilyen mozgalmat Litovoi vajda vezette. 1274-ben a szomszédos kenézségeket egyesítve, elfoglalta a Szörényi bánság egy részét. Az ellene küldött királyi csapatok azonban leverték lázadását, az ütközetben ő maga is elesett, Bărbat nevű öccsét pedig foglyul ejtették. Később Bărbatot váltságdíj ellenében szabadon engedték és hűbéresként megkapta Litovoi vajdaságát.[8]

A 14. század első felében I. Basarab havasalföldi fejedelem egyesítette a tartományt és hosszabb időre is biztosítani tudta függetlenségét Magyarországtól. Utódai újra elfogadták a magyar király főhatalmát, annak hűbéresei lettek. Basarab unokája, Vladislav hűsége fejében megkapta Nagy Lajostól Szörényvárat és az erdélyi Fogaras és Omlás birtokait.[9]

Moldva

[szerkesztés]

A 13. században a későbbi Moldva területén is apró román etnikumú kenézségek alakultak a kijevi nagyfejedelemség, majd a halicsi orosz fejedelemség keretében. Amikor a tatárok az orosz fejedelemségeket legyőzték, Moldva is tatár uralom alá került.[10]

A század második felében a tatárok uralma alatt álló Moldva területén már élénk, főleg észak-déli irányú átmenő kereskedelmi tevékenység folyt. Kereskedőtelepek, városok is kialakultak, leginkább a bizánci görög kereskedők kezdeményezésére, mint Kilija. A bizánci hatalom hanyatlása idején az itteni kereskedelmi pozíciók a genovaiak kezébe kerültek, akiknek a legfontosabb telepe a Krím félszigeten lévő Kaffa városában volt. A konkurens velenceieknek is voltak telepeik a tengerparton. Az itáliai kereskedők többek között a lembergi német és az erdélyi szász kereskedőkkel alakítottak ki tartós gazdasági kapcsolatokat.[11] Utóbbiak is alapítottak városokat a kereskedelmi útvonalak mentén, ezek közül a leghíresebb Baia volt (magyarul Moldvabánya), aminek fennmaradt 1300-ból származó pecsétje is. Később a román lakosság is létrehozta városi jellegű településeit a későbbi vajdák székhelyein és kolostorok közelében.[12]

Moldva területe főleg a jövedelmező átmenő kereskedelme miatt vonzotta a középkori lengyel és a magyar állam érdeklődését. Nagy Lajos kísérletet tett a tartomány befolyása alá vonására hűbérese, Dragoș vezetésével, de annak utódait legyőzte Bogdán, aki addig a magyar fennhatóság alatt élő máramarosi románok vezetője volt, de a 14. század derekán követőivel együtt áttette székhelyét Moldvába és létrehozta a független moldvai román fejedelemséget.[13]

A moldvai fejedelemség Baia székhellyel kezdetben csak a Moldova(wd) folyó völgyére terjedt ki, de következő fél évszázad alatt kiterjedt és a környező kisebb kenézségek bekebelezésével határai elérték délen a Dunát és a Fekete-tengert.[14]

Havasalföld és Moldva török fennhatóság alatt

[szerkesztés]

A két román fejedelemség kialakulása egybeesett a balkáni török terjeszkedés megindulásával. A Öreg Mircea havasalföldi fejedelem csapatai részt vettek a török elleni rigómezei csatában a szerbek oldalán. A vereség után Havasalföld is adófizetésre kényszerült a töröknek, de csak további, váltakozó kimenetelű katonai összecsapások után következett be 1418-ban a török fennhatóság, ami aztán egészen a 19. század második feléig tartott. A tartomány belpolitikai önállósága bizonyos fokig megmaradt, de gyakorlatilag a török szultán választotta ki a fejedelmeket, és szoros ellenőrzés alatt tartotta őket. Az 1521 és 1546 közötti 25 évben 11 fejedelem váltotta egymást. A 16. század utolsó harmadában pedig a számos fejedelem közül mindössze ketten haltak meg természetes halállal. A Havasalföld által évente fizetett adó súlyos terhet jelentett a jobbágyságra, külpolitikai mozgástere pedig egyáltalán nem volt helyi vezetőknek.[15]

Moldva távolabb esett a török előrenyomulás fő irányától, ezért valamivel tovább meg tudta őrizni függetlenségét. Alexandru cel Bun fejedelem idején (1400-1432), aki laza hűbéri viszonyban állt a Lengyel Királysággal, a Moldvai Fejedelemség elérte legnagyobb területi kiterjedését a Kárpátoktól a Dnyeszterig és a Prut jobboldali mellékfolyójától, az északi Cserenus(wd) folyótól a Duna deltájáig. Havasalfölddel a Milkó folyó volt a határ. A román nacionalizmus 19. századi feléledése, a Nagy-Románia megteremtésére irányuló törekvések során Moldvának ez a kiterjedése máig tartó hivatkozási alap lett. A 15. század ötvenes éveiben azonban, katonai vereségek nyomán, Moldva is török befolyás alá került.[15]

Az Erdélyi Nagyfejedelemség címere

A románok Erdélyben

[szerkesztés]
Bővebben: Erdély történelme

Az első hiteles oklevél, amiből kitűnik, hogy románok éltek Erdélyben, II. András magyar király 1202 és 1209 között keletkezett oklevele volt, ami kivette a románok birtoklása alól (exempta de Blacis) az Olt, az Eger patak és az Árpás patak közötti földet azt és a kerci cisztercita monostornak adományozta.[16] A szervezett román társadalmi csoportok jelenlétét mutatja IV. Bélának a johannita lovagrendnek adott 1247. évi oklevele is.[17]

Erdély lakosságának alapvető etnikai keretei már a 13. század folyamán kezdtek kialakulni. II. Géza magyar király Flandriából és a Rajna vidékéről németeket telepített le a Kis- és a Küküllő alsó folyása mentén, az Olt és a Maros között, valamint a később Beszterce-Naszód vármegye addig túlnyomórészt lakatlan területén. Később még más német betelepítések is történtek, és kialakult az erdélyi szászok népcsoportja. A magyarok a 10. századtól kezdve a Maros és a Szamos völgyéből továbbhaladva főleg s következő későbbi vármegyék: Szolnok-Doboka, Alsó-Fehér, Kolozs, Torda, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Hunyad vármegye területén települtek meg. A székelyek először a később Székelyudvarhely, majd Csík vármegye és Háromszék, aztán Marosszék és Aranyosszék vidékén telepedtek meg.[18]

A románok betelepedése a 13. század elejétől szinte állandóan erősödő folyamat volt, aminek eredményeképpen a 16. századra Verancsics Antal érsek közlése szerint Erdély lakosságának egynegyede román lett.[18]A 18. század végére pedig az összlakosságon belüli arányuk már meghaladta az 50%-ot.[19] A 18. századtól kezdve elindultak az erdélyi románok önállósodási törekvései, ennek volt része a Horea-féle lázadás.

A románok erdélyi betelepülésének földrajzi keretei

[szerkesztés]

Egészében véve az erdélyi román településterület öt nagy földrajzi egységében kétszáz év alatt sok száz új román falu keletkezett. Ezek azonban gyakran csak tanyák vagy ideiglenes szállások voltak, kevés lakossal. A népsűrűség tehát erősen különbözött, a románok lakta területeken a felénél is kevesebb volt, mint a magyarok és szászok települési területein, az eltérő foglalkozási struktúra miatt.[20]

Dél-erdélyi hegyvidék
[szerkesztés]

Az itteni, a Fogaras környékén élő románok jelennek meg elsőként a Magyar Királyság területén az írásos forrásokban, II. András magyar király 1202 és 1209 között keletkezett oklevelében.[21] A század vége felé megjelennek az oklevelekben a törcsvári és a Szeben megyei királyi uradalmak románjai is. A marosillyei földesúr 1292-ben kapott engedélyt románok betelepítésére, hogy gyarapítsa jobbágyai számát. A 14–15. században közel kétszáz román falu jött létre a területen. Mellettük a legeltető állattartás szükségleteinek megfelelően ideiglenes, nyári hegyi szállásokat használtak.[22]

Bánság
[szerkesztés]

A Bánság területén a románok nagyobb számban a 14. században tűntek fel; a síkságon a szerbek, a hegyvidéken a románok voltak többségben. A kapcsolódó Maros menti vidéken magyarok, szerbek és románok éltek.[22]

Erdélyi Középhegység
[szerkesztés]

A gyulafehérvári káptalan zalatnai és nagyenyedi birtokaira 1272 és 1290 között kezdett el románokat telepíteni. A 14. században királyi várak környékén és földesúri birtokokon egyaránt sok új román falu jött létre. A Fehér-Körös völgyében a helynevek tanúsága szerint szláv, magyar és román falvak voltak. A világosi vár környékén a hegyekben mintegy száz román falu volt a 16. század elején, a síkság szélén viszont tizennégy kisvárosban és faluban magyarok éltek. A Körösök közti hegyvidéken, a Fekete-Körös forrásvidékén, a váradi püspök birtokán szintén a 13. század végén jelentek meg a románok. A 16. század közepén készült összeírás szerint a püspöki birtok nyugati részén 17 magyar és 59 román, a keleti részen 10 magyar és 96 román falu volt. A Telegdi család egyik birtokán ekkoriban 45 román falu volt, Sólyomkő királyi vár körül pedig a 19 magyar faluval szemben negyven román települést jegyeztek fel. A Sebes-Körös bal partján a magyarok voltak többségben, de a Berettyó forrásvidékén álló Valkó vára környékén négy magyar és tizenhárom román falut írtak össze. Negyven év múlva a román települések száma már harmincöt volt itt.[23]

Az Erdélyi-középhegység keleti oldalán a 15. század végén a románok aránya elérte a magyarokét, sőt a Sebes-Körös forrásvidékén lévő sebesi királyi várbirtok területén a 16. század elején már többségbe kerültek: 1519-ben a várhoz nyolc magyar és tizenöt román falu tartozott.[23]

Máramaros, észak-erdélyi hegyvidék
[szerkesztés]

Ez a terület a 13. század végéig állandó lakosok nélküli királyi vadászterület volt.[23] Az első magyarok és szászok letelepedése a 14. század elejére tehető. Mintegy két évtized múlva megjelentek a román telepesek, később az ukránok is. Ekkoriban a románok létszáma még nem érte el az összes lakosság felét. Szolnok-Doboka megye északi részén, a Lápos-hegység környékén a középkor végére a románok többségbe kerültek. A királyi birtokok már a 14. század elején a Bánffy család kezére jutottak, akik a területre románokat telepítettek, akik a 15–16 századra többségbe kerültek. Az aranyosmeggyesi uradalom területén a 15. században négy ukrán faluval szemben tizennyolc román falu volt. A Nagybánya melletti erdős vidéken nyolc, a Lápos folyó mentén és a közeli hegyekben összesen negyvenkilenc román falu jött létre. A máramarosi terület román helynév-anyagának alaprétege azonban mindenütt magyar, az uradalmak gazdasági központjai magyar és szász falvak voltak.[24]

Mezőség
[szerkesztés]

Az eredetileg magyar és német települési területen a magyar földesurak a 14. század második felétől a munkaerő gyarapítása céljából románokat hívtak be, akiket a magyar és a szász falvak mellett alapított ikerfalvakban telepítettek le. Így keletkeztek a párhuzamosan Magyar-, Oláh- illetve Szász előnevű falvak, mint például Bányabükk esetében. Kolozs megyében tizenöt, Torda megyében öt, Küküllő megyében négy román ikerfalut lehet kimutatni a forrásokban.[24]

A 15. század végén az oláh előnevű falvak még inkább ideiglenes szálláshelyekként működtek, a románok juhnyájaikkal folytatták a nomadizálást, új legelőterületet és más földesurat keresve maguknak. 1461-ben a hagyományos román adónem, a már a Balkánon alkalmazott juh-ötvened adószedői közel kétszáz faluban írtak össze román pásztorokat. De gyakran előfordult, hogy a következő évben már nem találták ott a románokat.[24]

A románság gazdasági és társadalmi helyzetének alakulása Erdélyben

[szerkesztés]

A magyar állam területén álló románok helyzete betelepülésük ideje és jellege szerint változatos volt. A 13. század elején főleg a királyi várkerületekben éltek, mivel betelepítésük katonai és gazdasági érdekből történt, és földesuruk a király volt. Katonai szolgálatot teljesítettek, részt vettek az 1213. évi bulgáriai és az 1260-os morvaországi hadjáratokban, I. Lajos magyar király, Zsigmond és Hunyadi János harcaiban. Személyileg szabad emberek voltak, a balkáni gyakorlat, az úgynevezett „oláh jog” (ius valachicum) szerinti adót fizették, 50 juh után egyet szolgáltattak be. Ennek az adónak a neve a Balkánon még travnina („fűpénz”), volt, Magyarországon ötvenednek nevezték; latin neve, a quinquagesima magyarországi dokumentumban először 1293-ban fordul elő. A 14. század derekán már sok helyen pénzben váltották meg; bizonyos egyházi birtokokon viszont ötvened helyett tizedet fizettek.[20]

A királyi várbirtokokon élő románok bizonyos önkormányzatot élveztek. Választott vezetőik a kenézek és a vajdák voltak., akik közigazgatási funkcióik, katonai szolgálatuk révén kiemelkedtek a közromán pásztorok közül.[20] Anyagi felemelkedésük alapja az úgynevezett „szabad falu” volt, ami általában a királyi várnagy által birtoklásra átengedett erdőterület volt, amit irtásra, legelővé tételre átengedtek a román pásztoroknak közös használatra. A kenézek ezen földek fokozatos kisajátításával saját földmagántulajdonra tettek szert szerzésére használták fel. A királyok a kenézek hadi szolgálatait hamarosan a szabad falvak örökölhető birtokjogának adományozásával kezdték jutalmazni. A kenézi réteg elindult a magyar feudális uralkodó osztályba való felemelkedés útján, a leggyorsabban Máramarosban. Az itteni román vezető réteg a 13. században kitüntette magát a tatár betörések elleni harcban, ennek fejében magyar nemességet kaptak. A 14. század végére Máramarosban már román nemesi osztály alakult ki. A déli, már a törököktől veszélyeztetett határvidéken különösen Hunyadi János adott nemességet számos kenéznek és vajdának. Hasonló folyamat zajlott le a bánsági román kerületekben is. A román falvak többsége Hátszeg, Máramaros ás a Bánság vidékén a kenézek és vajdák birtoka lett. Az egyházi birtokokon élő román vajdák „egyházi nemességet” kaptak, ami szintén örökletes kenézi jog volt. Ennek fejében katonai szolgálatot teljesítettek a püspöki bandériumban.[25]

A nemesi rendbe emelkedett románok egy része később katolizált és elmagyarosodott. Máramaros, Krassó-Szörény vármegyékben, Hunyad megye déli részén, Fogaras vidékén gyakorlatilag az egész nemesség román származású volt. Hunyadi János familiárisai között is szép számmal voltak jelen. A 15. században a román etnikumú nemesek közül négy szörényi bán és három főispán került ki.[25] A Drágffy család ismert szerepe mellett az ugyancsak román származású Csulai család egy egri nagyprépostot, jajcai és nándorfehérvári bánokat adott az országnak.[26]

A román jobbágyság
[szerkesztés]

Magyarország peremterületein a románság egy része a katonáskodás révén kiemelkedhetett a magyar nemesség soraiba, de királyság belső területein másféle folyamat zajlott le. Itt az uralkodó a tatárjárás után a királyi birtokok nagy részét eladományozta híveinek. A magánbirtokosok az ott élő románokat is, a választott kenézekkel és vajdákkal együtt jobbágysorba süllyesztették magyar jobbágyaik mellé. Megindult a pásztorkodó románok végleges letelepedése, a pásztorszállások állandó falvakká alakulása. A nomadizáló pásztorkodás helyébe a téli és nyári legelőket váltó, transzhumáló pásztorkodás lépett. Ez évszázadokon át jellemző gazdálkodási forma maradt egészen a földművelés uralkodóvá válásáig a 18. században.[26]

A jobbágyság fokozódó kizsákmányolása számos erdélyi parasztmozgalom kirobbanásához vezetett. 1400-ban román és szerb jobbágyok támadták meg az Arad megyei nemességet és a városi polgárokat. 1433-ban a fogarasi és barcasági román jobbágyok lázadtak fel. 1437-ben Erdély déli részén Kardos János[27] és Budai Nagy Antal vezetése alatt magyar-román parasztfelkelés tört ki a szász patrícíusok ellen. A felkeléseket természetesen leverték, súlyosan megtorolták, de a körülményeken nem javítottak, sőt. A katolikus egyház a tizedjövedelem fokozása érdekében térítő akciókat szervezett a románok körében, az inkvizíciót is bevetve.[26]

Az erdélyi román jobbágyság, sőt a máramarosi román kisnemesség is részt vett a Dózsa György-féle parasztfelkelésben is.[28]

Havasalföld és Moldva története 1918-ig

[szerkesztés]
A mai Románia területe 1713-1812

A Havasalföldön és Moldvában kialakuló román fejedelemségek a 14. században a Magyar Királysággal álltak hűbéri viszonyban, majd kivívták önállóságukat. A 16. századig független államok voltak, majd több mint három évszázadon át az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álltak, de belső autonómiával rendelkeztek.

A 19. század második felében a nemzetközi események következtében (krími háború) Havasalföld és Moldva függetlenné váltak a törököktől. 1859-ben a két terület nemzetgyűlése közös fejedelmének választotta Alexandru Ioan Cuzát, majd a két fejedelemség 1862-ben egyesült. Az új ország neve Románia lett, Bukarest fővárossal, és a török birodalomban autonóm státuszt élvezett. A parlament 1866-ban Hohenzollern Károly porosz herceget választotta fejedelemmé. Románia 1877-ben Oroszország oldalán belépett az orosz–török háborúba, és a török csapatok veresége után 1877. május 10-én parlamenti kiáltványban kinyilvánította állami függetlenségét, amelyet a San Stefanó-i béke révén az európai nagyhatalmak elismertek. A fejedelem 1881-ben I. Károly néven az ország első királya lett, és – a román alkotmány szerinti korlátozott jogkörrel – 1914-ig uralkodott. A korabeli Román Királysághoz tartozott Dél-Dobrudzsa is. Itt állt a román királyok nyaralója Balcsik városában, mely ma Bulgária területére esik.

Bővebben: Román front (első világháború)

A 20. század elején a román nemzeti mozgalom a királyságbeli és az erdélyi románság egyesítését tűzte ki célul. Románia 1916-ban az Antant oldalán belépett az első világháborúba, és a Déli-Kárpátok szorosain keresztül hátba támadta az Osztrák–Magyar Monarchiát. A főleg székelyekből álló honvédség feltartóztatta a románokat, majd az osztrák–magyar–német erősítés és megérkezése után néhány hét alatt kiverték őket Erdélyből, és bevonultak Bukarestbe. Az 1917-es orosz összeomlás után 1918 májusában a román kormány megkötötte a bukaresti békeszerződést, de hadseregét nem szerelte le. 1918 végén, az Osztrák–Magyar Monarchia katonai és politikai összeomlásakor a román hadsereg elfoglalta Erdélyt és Kelet-Magyarország egy részét. 1919 augusztusában a Magyar Tanácsköztársaság bukása miatt bekövetkező zűrzavart kihasználva, a román hadsereg bevonult Budapestre is, amit csak novemberben hagyott el.

Lásd még: Románia uralkodóinak listája

Trianontól a II. világháború végéig

[szerkesztés]
Bővebben: Román Királyság
Nagy-Románia kialakulása
Románia, 1939
Románia, 1941

Az I. világháborút lezáró békeszerződés értelmében Románia része lett Erdély, a Bánság (Bánát) keleti része, az Alföld többi keleti vidéke Máramarossal (Partium) és Bukovina területének zöme, valamint a cári Oroszországtól elfoglalt, nagyrészt román lakosságú Besszarábia. Annak ellenére, hogy az Antanttal kötött szerződésben kikötötték, Románia nem köthet külön békét, mégis kötött, amikor a magyar-osztrák-német alakulatok a román támadást visszaverve bevonultak Bukarestbe.

Románia egy részét 1940-ben a Szovjetunió ismét magához csatolta, ez a terület lényegében ma Moldova, illetve kis része Ukrajnához tartozik. A második bécsi döntés értelmében ugyanebben az évben Magyarországhoz került Észak-Erdély és Székelyföld.

Románia a németek oldalán részt vett a második világháborúban, a keleti fronton több román hadsereg harcolt. 1940-44 között az Antonescu-rezsim uralkodott az országban, amely szabad kezet adott a román Vasgárdának. Ezek pogromokban és haláltáborokban több százezer zsidó és roma lakost végeztek ki. Észak-Erdély zsidóságát ugyanakkor a magyar kormány deportálta a német haláltáborokba (emiatt a túlélők máig kártérítést kapnak a magyar államtól). A II. világháború pusztításaiban körülbelül 800 000 civil és katona vesztette életét Romániában.

1944. augusztus 23-án, amikor a szovjet csapatok elérték a román határt, a katonai diktatúra megdőlt. A király vezetésével puccsot hajtottak végre és Románia sikerrel kiugrott a németek szövetségéből. A kiugrást többek között az tette lehetővé, hogy Hitler feltétlenül megbízott Ion Antonescu marsallban, így – ellentétben Magyarországgal – semmilyen kísérletet nem tett egy esetleges kiugrás megakadályozása érdekében. Románia számára a kiugrás megcsillantotta a lehetőséget: ismét megszerezheti Erdélyt, miközben az ennél kevésbé értékes Transznyisztriáról és Besszarábiáról kénytelen lemondani a Szovjetunió javára. Románia a szövetségesek oldalán harcolva fejezte be a háborút. Észak-Erdély és a Székelyföld ismét Románia részévé vált. 1944-45-ben Magyarországon 27 román hadosztály harcolt a szovjetek oldalán.

A kommunista uralom időszaka

[szerkesztés]
Bővebben: Román Szocialista Köztársaság

A második világháború után az ország a Szovjetunió erős nyomása alatt a kommunista tömb része lett. 1946-ban a román kommunista párt választási csalással átvette a hatalmat. A sztálinizmus évei alatt több százezer embert börtönöztek be politikai okokból, a börtönökben gyakori volt a testi kínzás. 1956-ban a magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával több ezer erdélyi magyar személyt zártak börtönbe, sokakat meg is gyilkoltak közülük. A Szovjetunió a két ország kommunista vezetésének egyezsége alapján 1958-ban kivonta megszálló csapatait az országból, és ezután enyhült a diktatúra. A keleti blokk államai közt egyedül itt nem volt kötelező iskolai tantárgy az orosz nyelv.[29] A 60-as évek végét és a 70-es évek elejét a gazdasági fejlődés és a relatív jólét jellemezte.

A szovjet csapatok kivonulása után az ország önálló külpolitikát folytatott. A 60-as években gazdasági kapcsolatot épített ki a nyugati világgal, és fontos közvetítői szerepet játszott a nemzetközi politikában, például békeközvetítő szerepet vállalt az 1967-es arab-izraeli háborút követő közel-keleti rendezési folyamatban. Ezzel az ország jelentős nemzetközi tekintélyre tett szert.

1965-től Nicolae Ceaușescu irányította az országot, aki a kifelé mutatott képpel szemben a belpolitikai életben személyi kultuszt és totális diktatúrát épített ki. Ceaușescu diktatúrájában kulcsszerepet kapott a román kommunista titkosrendőrség, a Securitate. Az elért gazdasági színvonal fenntartása érdekében a 70-es években az ország jelentős hiteleket vett fel a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbanktól. 1977 és 1981 között az államadósság emiatt 3 milliárd dollárról 10 milliárd dollárra nőtt, és a nyugati tőke erre hivatkozva megpróbált befolyást gyakorolni a politikai rendszer demokratizálására. Ezt megakadályozandó a 80-as években Ceaușescu súlyos gazdasági megszorításokat vezetett be, és 1989-ig Románia sikeresen vissza is fizette a nyugati államadósságokat. Ennek ára azonban a mély gazdasági válság és a lakosság teljes elszegényedése volt.

A rendszerváltás után

[szerkesztés]

Ceaușescu több évtizedes hatalmának az 1989. december 22-én kitört forradalom vetett véget. A véráldozatot is követelő népfelkelés a kommunista rendszer megdöntését eredményezte. A Ceaușescu-házaspár kivégzésének a médián keresztül az egész világ szemtanúja lehetett. A hatalmat a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa vette át, amely többpártrendszeri választásokat és parlamenti demokráciát vezetett be az országban, bár az egykori kommunisták a demokratikusan választott kormányban is megmaradtak.

Az erdélyi magyarság vezetői (Tőkés László, Sütő András és mások) kezdeményező szerepet játszottak a forradalomban és a demokratikus átalakulásban. Létrejött a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely sikeres választási szereplése után fontos politikai tényező lett a parlamentben. A magyarok és románok között addig elhallgatott helyi etnikai feszültségek az 1990-es véres marosvásárhelyi zavargásokban csúcsosodtak ki.

1990-től 1996-ig az országot a Nemzeti Felszabadítási Frontból kivált politikai pártok koalíciója kormányozta Ion Iliescu államelnök vezetésével. Ezt az 1996-os választásokon ellenzéki győzelem és az Emil Constantinescu által vezetett koalíció kormányzása követte, majd 2000-től újra Iliescu és tábora volt hatalmon. Románia 2004-ben csatlakozott a NATO-hoz.

A 2004-es elnökválasztást Traian Băsescu nyerte meg. A kormányfő Călin Popescu-Tăriceanu lett, kormánya a Demokrata Párt, a Nemzeti Liberális Párt, Konzervatív Párt és az RMDSZ koalíciójára épült. 2005-ben tárgyalások kezdődtek Románia csatlakozásáról az Európai Unióhoz, amire 2007. január 1-jén került sor.

2008 végén Emil Boc került a miniszterelnöki székbe, ám egy évvel később kormánya egy elveszített bizalmi szavazás után nehéz helyzetbe került. 2009 végén Băsescu elnököt szoros eredménnyel újraválasztották, aki újra Emil Boc-ot jelölte kormányfőnek.

Románia elnöke, Traian Băsescu 2014-ben kijelentette, hogy Romániának és Moldovának egyesülnie kell, mivel mindkét országot ugyanaz a nép lakja. Szerinte Romániában a lakosság többsége támogatná az egyesülést, de Moldovában nem ismeri az emberek véleményét. A 2014 januári közvélemény-kutatások Moldovában a lakosságnak csak 22%-a támogatná az egyesülést.[30]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Bíró 3. o.
  2. ↑ Bíró 4. o.
  3. ↑ a b Bíró 13. o.
  4. ↑ Bíró 14. o.
  5. ↑ Erdély története 302. o.
  6. ↑ Bíró 15. o.
  7. ↑ Bíró 16. o.
  8. ↑ Bíró 21. o.
  9. ↑ Bíró 22. o.
  10. ↑ Bíró 25. o.
  11. ↑ Bíró 17. o.
  12. ↑ Bíró 18. o.
  13. ↑ Bíró 25. o.
  14. ↑ Bíró 26. o.
  15. ↑ a b Balogh 18. o.
  16. ↑ Makkai 301-303. o.
  17. ↑ I. Tóth 374. o.
  18. ↑ a b Bíró 37. o.
  19. ↑ Erdély rövid története. Főszerk. Köpeczi Béla. Budapest: Akadémiai. 1989. ISBN 963 05 5543 3
  20. ↑ a b c Bíró 41. o.
  21. ↑ Makkai 301-303. o.
  22. ↑ a b Bíró 38. o.
  23. ↑ a b c Bíró 39. o.
  24. ↑ a b c Bíró 40. o.
  25. ↑ a b Bíró 42. o.
  26. ↑ a b c Bíró 43. o.
  27. ↑ Gombos Ferenc Albin: Az 1437-ik évi parasztlázadás története (Kolozsvár, 1898)
  28. ↑ Bíró 45. o.
  29. ↑ Faragó Imre. Nagy képes földrajzi világatlasz, 4. kiadás (magyar nyelven), Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen (2008). ISBN 9789635966776 
  30. ↑ Băsescu: Moldova és Románia egyesülni fog.

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Románia_történelme&oldid=27552693”