Ugrás a tartalomhoz

Albánia a második világháborúban

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Albánia történelme
Tematikus áttekintések
Sablon:Albánia történelme

Albánia olasz megszállása

[szerkesztés]

A második világháború előestéjén, 1938-ban Németország annektálta Ausztriát, 1939. március 15-én megszállta Csehszlovákiát. Mussolini úgy érezte, hogy ezzel a tengelyhatalmak közül rá csak a másodhegedűs szerepe jut, különösen, hogy Hitler ez utóbbi lépéséről nem is tájékoztatta szövetségesét. Noha III. Viktor Emánuel felesleges kockázatnak tartotta a tervet, Mussolini döntést hozott Albánia okkupációjáról. Március 25-én ultimátumot intéztek Tiranához, azt követelve, hogy egyezzen bele Olaszország bevonulásába. I. Zogu visszautasította országa gyarmatosítását, így 1939. április 7-én Mussolini csapatai lerohanták Albániát. Némi ellenállásba csak Durrës térségében ütköztek. Zogu nem akart az olaszok bábjává válni, így április 8-án családjával együtt előbb Görögországba menekült, végül Londonban telepedett le.

Albánia függetlenségének felszámolása

[szerkesztés]
Bővebben: Albánia olasz gyarmatosítása

A megszállók április 12-én összehívták az alkotmányozó nemzetgyűlést, amely még aznap az olasz vezetőséggel jó kapcsolatokat kiépítő Shefqet Vërlacit kérte fel kormányalakításra (második Vërlaci-kormány).[1] A kormány végül április 21-én alakult meg, miután némi nehézségbe ütközött a megszállástól sokkolt politikusok meggyőzése a kormányzásban való részvételre.[2] A nemzetgyűlés ugyancsak első ülésnapján hozott döntést arról, hogy az albán koronát felajánlják III. Viktor Emánuel olasz királynak, amit az olasz fasiszta kormányszervek április 14-éig készségesen tudomásul vettek és törvénybe iktattak.[3] A koronát a Vërlaci miniszterelnök vezette delegáció ünnepélyes körülmények között Rómában nyújtotta át az albán koronát az olasz uralkodónak.[4] 1939. április 20-án életbe lépett a két ország vám- és kereskedelmi uniója, felszámolták az albán frank önállóságát, érvénytelenítették Albánia valamennyi külkereskedelmi szerződését.[5] 1939. június 3-án megszületett a döntés az albán külügyminisztérium és külképviseletek megszűnéséről, az albán ügyeket a római külügyminisztérium altitkári rangú tisztviselője irányította.[6] Ugyancsak június 3-án vehette át Vërlaci Albánia fasiszta alkotmányát, egyúttal megkezdődött az albán fegyveres erők, határőrség és csendőrség beolvasztása az olasz had- és belügyminisztérium alá tartozó fegyveres testületekbe.[7]

Végeredményben Albánia államszervezetét és közigazgatását tekintve a fasiszta Olaszország mintájára kialakított fasiszta bábállam lett. Megmaradt nemzeti függetlenségét a saját alkotmány, államnyelv, zászló és bélyegkiadás jelentette.[8] A külföldi kormányok és a nemzetközi közvélemény bár helytelenítette, alapvetően rezignáltan vette tudomásul az Albániával történteket, míg a tengelyhatalmak és a balkáni kormányok – utóbbiak főként az agressziótól tartva – üdvözölték a fejleményeket.[9]

Belpolitikai téren szintén megindult az ország gyarmatosítása. Ehhez a Vërlaci-kabinet készséggel asszisztált, jóllehet, Francesco Jacomoni 1939. április 22-ei főkormányzói kinevezését követően a kormány Jacomoni és a mögötte álló olasz külügyminiszter, Ciano gróf kézi vezérlése alatt állt.[10] 1939. április 23-án Tefik Mborja(wd) vezetésével megalakult az Albán Fasiszta Párt, az ország egyetlen legális politikai pártja, amely közvetlenül az olasz testvérszervezet irányítása alá tartozott.[11] Még a tanév vége előtt bezáratták az ország alap- és középiskoláit, megindult a fasiszta szemléletű tanterv kialakítása.[12] Olasz vezetésű sajtó- és propagandaigazgatóságok alakultak, a nemkívánatos folyóiratokat és könyveket betiltották.[13] A megszállást követő hónapban már 100-120 ezer olasz katona és mintegy 30 ezer polgári szakértő tartózkodott az országban, utóbbiak elfoglalták az állami hivatalok, intézmények és cégek felsővezetői pozícióit.[14] Olasz szakértők vezetésével megindult az ország ásványi kincseinek, mezőgazdasági potenciáljának felmérése és kiaknázása.[15]

Az olasz–görög háború

[szerkesztés]
Bővebben: Olasz–görög háború

Mussolini az elkövetkező években balkáni expanziója kiindulópontjának tekintette Albániát. 1940. október 28-án Olaszország 200 ezres hadsereggel megtámadta Görögországot, de a várt gyors győzelem helyett a görög ellenállók megállították, majd visszaszorították az olasz csapatokat, sőt, az albániai Gjirokastrát és Korçát is elfoglalták. A görög csapatmozgások már azzal fenyegettek, hogy Mussolini elveszíti Vlora fontos hadikikötőjét, de a front ekkor megmerevedett. Németország szövetségese segítségére sietett, bolgár és magyar támogatással 1941. április 6-án megtámadta Görögországot, illetve Jugoszláviát.

Nagy-Albánia megszületése

[szerkesztés]
Bővebben: Nagy-Albánia (1941)

Görögország veresége után Olaszország – a Jugoszláviát megszállt német katonai hatóságokkal egyetértésben – 1941. június 29-én jugoszláviai területeket csatoltak Albániához: az Ulcinj és Bar közötti montenegrói partvidéket; Gusinje(wd) környékét; Koszovó és Metohija(wd) vidékét; Macedónia északnyugati körzeteit a Šar-hegység és az Ohridi-tó között. Albánia területe 15 ezer km²-rel, lakossága 850 ezer fővel növekedett.[16] A Vërlaci-kormány kiépítette közigazgatását az annektált területeken.[17] Az anyaországhoz csatolt albán lakta területek, különösen Koszovó lakosságának nagy része kedvezően fogadta a fejleményeket. Megszervezték az Albán Fasiszta Párt helyi csoportjait, majd Szkander bég hadosztályuk kíméletlenül és büntetlenül számolhatott le a szerb polgári lakossággal.[18]

Az ellenállás megszervezése és kibontakozása

[szerkesztés]
Bővebben: Az albán ellenállás szerveződése 1941 végéig

Az albánok nagy része ellenségesen viszonyult az olasz megszállókhoz és az ország nagy léptékű gyarmatosításához. A passzív ellenállás gyakorlata mellett már 1939 júniusában megalakult a Nemzeti Front ellenálló szervezete, az országban utcai tüntetésekre és sztrájkokra, szórványosan fegyveres összecsapásokra került sor.[19] 1940 tavaszától a brit hírszerzés(wd) ügynökei is bekapcsolódtak az albániai ellenállás szervezésébe és pénzelésébe.[20] A Nemzeti Front fegyveres gerillái 1940 nyarán az ország északi részében már súlyos veszteségeket okoztak az olasz megszálló hadseregnek.[21] A görögök felett aratott katonai győzelem után, 1941. május 17-én Vasil Laçi(wd) sikertelen merényletet kísérelt meg Shefqet Vërlaci és az országban tartózkodó III. Viktor Emánuel ellen.[22] Az incidens hátterében már felfokozott ellenállási tevékenység állt, 1941 tavaszára már az ország egész területén nagy főfájást okozott a nacionalista gerillamozgalom,[23] majd az ország kommunistái is megkezdték fegyveres ellenállásuk szervezését.[24] 1941 őszére a helyzet kezelhetetlenné vált, egymást érték az olasz konvojok és laktanyák elleni támadások, a szabotázsakciók,[25] novemberben pedig nagy tömegeket megmozgató tüntetésekre került sor az ország nagyobb városaiban.[26] Eközben az ellenállási mozgalom új szereplőjeként 1941. november 8-án megalakult az Albán Kommunista Párt.[27] A tarthatatlan belpolitikai helyzetben az olasz megszállók 1941. december 3-án feloszlatták a Vërlaci-kormányt, és Mustafa Kruját kérték fel kormányalakításra.[28]

Később történtek kísérletek a nacionalista és a kommunista ellenálló szervezetek tevékenységének összehangolására, a szövetségesek 1943 augusztusában a Kruja melletti Mukajban tárgyalóasztalhoz is ültették a nacionalistákat és a kommunistákat. Az összefogásból azonban a Koszovó körüli érdekellentét miatt nem lett semmi. A Nemzeti Front a háború utáni Albániához csatolásához ragaszkodott, míg a Nemzeti Felszabadítási Mozgalom Jugoszláviához kerülését pártolta. A két szervezet tehát alapvetően egymást is ellenségnek tekintette.

Albánia német megszállása

[szerkesztés]

Mussolini fasiszta rezsimének bukásával 1943. szeptember 3-án Albánia katonai és rendészeti igazgatása is összeomlott. A kommunista Nemzeti Felszabadítási Mozgalom átvette a dél-albániai városok feletti ellenőrzést, Vlorára és Észak-Albániára pedig a Nemzeti Front terjesztette ki hatalmát. Még mielőtt az albán fővárost is elfoglalhatták volna, a németek ejtőernyősöket dobtak Tiranára, és szeptember 8-ára elfoglalták az egész országot. A kommunista és nacionalista partizánok a hegyvidéki területekre szorultak vissza. Berlin nem szándékozott keménykezű adminisztrációt kiépíteni, elismerte az ország függetlenségét, és megelégedett egy németbarát, de semleges Albánia kialakításával. Ebben partnernek mutatkoztak a Nemzeti Front politikusai, s november 5-én Rexhep Mitrovica alakíthatott kormányt (a választáson győztes Mehdi Frashëri félreállításával). A Nemzeti Front korábbi partizánegységei a német csapatokkal összefogva harcoltak a kommunista partizánok ellen. Kollaboránsok egy csoportja a Waffen-SS-en belül megalakította a Szkander bég hadosztályt és a koszovói szerbek elleni irtóhadjáratba fogott.

Partizánok Tiranában 1944. november 20-án

1943 decemberében Abaz Kupi vezetésével megalakult egy harmadik szervezet is, az északi geg nemzetségfők támogatta, antikommunista és németellenes Törvényesség. Eközben a kommunisták a britektől fegyvereket kaptak, így újult erővel harcolhattak a megszállók és a németbarát Nemzeti Front ellen. 1944 januárjára Dél-Albániában már ők voltak az urak. Május 24–28. között gyűlést hívtak össze Përmetben, amelyen megválasztották a felszabadult területek ügyeit irányító Nemzeti Felszabadítási Főtanácsot. A tanács végrehajtó bizottságának elnöke és a Nemzeti Felszabadítási Mozgalom főparancsnoka Enver Hoxha lett.[29] A partizánok 1944 közepére felmorzsolták az utolsó dél-albániai Nemzeti Front- és Törvényesség-erőket is, és júliusra Albánia nagy része ellenőrzésük alá került. Október 23-án Hoxha irányításával ideiglenes kormány alakult Beratban, ekkor már csak Tirana és Shkodra állt német megszállás alatt. 20 napig tartó, elkeseredett utcai harcok árán november 17-ére kiverték a nácikat Tiranából, és Shkodra feladásával Albánia 1944. november 29-én felszabadult.

A kis ország második világháborús veszteségei a következőképpen alakultak: 120 ezren megsebesültek, 28 ezren meghaltak, 10 ezer ember pedig fogságba került. Az albánok a harcok során 26 ezer ellenséges katonát öltek meg, 22 ezret megsebesítettek és mintegy 20 ezret ejtettek fogságba. A háború azonban tetemes anyagi károkat is okozott: leromboltak 52 ezer lakóházat, emellett az üzemek, kikötők és hidak túlnyomó többsége is elpusztult.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Pearson 2004 :462.; Jacques 2009 :412.; Elsie 2010 :470.; Elsie 2013 :463.; Vickers 2014 :132.; Grant 2016 :68.; Qafoku 2017 :114.
  2. ↑ Pearson 2004 :462.; Elsie 2010 :470.; Elsie 2013 :463.; Zavalani 2015 :238.; Grant 2016 :69.
  3. ↑ Pearson 2004 :462., 469–470., 472.; Grant 2016 :68–69.
  4. ↑ Pollo & Puto 1981 :223.; Jelavich 1996 :II/195.; Elsie 2010 :470.; Elsie 2013 :133., 321., 463–464.; Vickers 2014 :132.; Grant 2016 :70.; Qafoku 2017 :117.
  5. ↑ Pollo & Puto 1981 :224.; Pearson 2004 :474.; Vickers 2014 :133.; Zavalani 2015 :239.; Grant 2016 :72.
  6. ↑ Pollo & Puto 1981 :225.; Zavalani 2015 :240–241.; Grant 2016 :75.
  7. ↑ Pollo & Puto 1981 :225.; Pearson 2004 :482.; Grant 2016 :93–95.
  8. ↑ Vickers 2014 :133.
  9. ↑ Jelavich 1996 :II/195.; Pearson 2004 :465–467.; Grant 2016 :72., 77.
  10. ↑ Pollo & Puto 1981 :225.; Réti 2000 :66.; Pearson 2004 :475–476.; Jacques 2009 :413.; Vickers 2014 :133., 135.; Qafoku 2017 :115.
  11. ↑ Pollo & Puto 1981 :225.; Pearson 2004 :476.; Zavalani 2015 :241.
  12. ↑ Zavalani 2015 :239–240.; Grant 2016 :78.; Qafoku 2017 :118.
  13. ↑ Zavalani 2015 :240.; Grant 2016 :73.
  14. ↑ Zavalani 2015 :239.; Qafoku 2017 :117.
  15. ↑ Pollo & Puto 1981 :225.; Zavalani 2015 :241–242.
  16. ↑ Pearson 2005 :155.; Vickers 2014 :137.; Zavalani 2015 :247.
  17. ↑ Pearson 2005 :155–156.; Vickers 2014 :137.; Zavalani 2015 :247.
  18. ↑ Pearson 2005 :156.; Vickers 2014 :137.
  19. ↑ Pearson 2005 :2., 4–5.; Vickers 2014 :133., 135., 137.; Zavalani 2015 :247–250.
  20. ↑ Pearson 2005 :5–6., 12–13.
  21. ↑ Pearson 2005 .17., 20–21.; Vickers 2014 :137.
  22. ↑ Pearson 2005 :153–154.; Jacques 2009 :418.; Elsie 2010 :470.; Elsie 2013 :271., 463–464.; Vickers 2014 :136–137.; Qafoku 2017 :117.
  23. ↑ Pearson 2005 .139–140., 158.
  24. ↑ Pearson 2005 :158–159.
  25. ↑ Pearson 2005 :162–163., 165–166.
  26. ↑ Pearson 2005 :163–164.; Vickers 2014 :137.
  27. ↑ Pearson 2005 :164–165.
  28. ↑ Pearson 2005 :167.; Elsie 2010 :470–471.; Elsie 2013 :259., 463.; Vickers 2014 :137–138.; Zavalani 2015 :251.; Qafoku 2017 :114.
  29. ↑ Pollo & Puto 1981 :239.; Réti 2000 :84.; Pearson 2005 :348–349.

Források

[szerkesztés]
  • ↑ Elsie 2010: Robert Elsie: Historical dictionary of Albania. 2nd ed. Lanham: Scarecrow Press. 2010. = European Historical Dictionaries, 75. ISBN 9780810861886  
  • ↑ Elsie 2013: Robert Elsie: A biographical dictionary of Albanian history. London; New York: Tauris. 2013. ISBN 978-1-78076-431-3  
  • ↑ Grant 2016: Hugh G. Grant: I saw it all: Italy’s invasion of Albania in 1939: A U.S. diplomat’s account. Ed. by Ilir Ikonomi. Tirana: Albanian Institute for International Studies. 2016. ISBN 9789928195111  
  • ↑ Jacques 2009: Edwin E Jacques: The Albanians: An ethnic history from prehistoric times to the present. Jefferson: McFarland. 2009. ISBN 9780786442386  
  • ↑ Jelavich 1996: Barbara Jelavich: A Balkán története I–II. Ford. Balabán Péter. Budapest: Osiris; 2000. 1996. = Europica Varietas, ISBN 9633791200  
  • ↑ Pearson 2004: Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137  
  • ↑ Pearson 2005: Owen Pearson: Albania in occupation and war: From fascism to communism. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2005. = Albania In the Twentieth Century, 2. ISBN 1845110145  
  • ↑ Pollo & Puto 1981: Stefanaq Pollo – Arben Puto: The history of Albania from its origins to the present day. Ass. by Kristo Frasheri, Skënder Anamali; transl. by Carol Wiseman, Ginni Hole. London: Routledge & Kegan. 1981. ISBN 071000365X  
  • ↑ Qafoku 2017: Roland Qafoku: Historia e 33 kryeministrave të Shqipërisë nga Ismail Qemali te Edi Rama (’Albánia 33 miniszterelnökének története Ismail Qemalitól Edi Ramáig’). 2. kiad. Tiranë: Onufri. 2017. ISBN 978-9928-226-63-1  
  • ↑ Réti 2000: Réti György: Albánia sorsfordulói. Budapest: Aula. 2000. = XX. Század, ISBN 9639215740  
  • ↑ Vickers 2014: Miranda Vickers: The Albanians: A modern history. London;  New York: I.B. Tauris.  
  • ↑ Zavalani 2015: Tajar Zavalani: History of Albania. Ed. by Robert Elsie, Bejtullah Destani. London: Centre for Albanian Studies. 2015. = Albanian Studies, ISBN 9781507595671  
  • Paul Lendvai: Das einsame Albanien. Reportage aus dem Land der Skipetaren. Zürich: Interform. 1985.
  • Georges Castellan: Histoire de l’Albanie et des Albanais. Crozon: Armeline. 2002.
  • Kapronczay Károly: A szkipetárok földjén. Valóság 40 (1997) 8:94–104.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Albánia_a_második_világháborúban&oldid=26150934”