Szamaritánusok
| Szamaritánusok | |
 | |
| Szamaritánusok 2006-ban a Gerizim-hegyen | |
| Vallások | |
| zsidó vallás, szamaritánizmus, | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Szamaritánusok témájú médiaállományokat. |
A szamaritánusok (szamaritán héber: ࠔࠠࠌࠝࠓࠩࠉࠌ, Shamerim (שַמֶרִים), héberül: שומרונים, arabul: السامريون al-Sāmiriyyūn) Palesztina régiójában élő népcsoport. Az izraelitáktól eredő törzs, amelyet az ókori zsidók eretneknek tartottak. Nevüket Szamáriáról, az ókori Izraeli Királyság fővárosáról kapták.
Történelem
[szerkesztés]I. e. 722-ben, miután az asszírok elfoglalták az északi királyságot (Izraelt), a lakosság jelentős részét fogságba hurcolták, majd a birodalom keleti feléből telepítettek lakosokat a területre. Utóbb a betelepítetteket az ott maradt zsidókkal együtt szamaritánusoknak nevezték.
A szamaritánusok több természeti csapás után arra kérték Asszíria uralkodóját, hogy küldjön vissza néhány zsidó papot, akik megtanítják őket az egy igaz Isten tiszteletére. A király teljesítette a kívánságukat, így ők is az Ószövetség Istenét fogadták el. Amikor a babiloni fogságból visszaköltözött zsidók hozzákezdtek a jeruzsálemi templom felépítéséhez, a szamaritánusok a templom közös használatáért cserébe felajánlották a segítségüket, de a zsidók elutasították ezt, mondván, hogy ők vallásilag és etnikailag már nem tiszták. Ezért a szamaritánusok panaszt tettek az időközben az uralmat átvevő perzsa királynál, aki egy időre be is tiltotta az építkezést. Ezután a szamaritánusok saját templomot építettek a Garizim hegyén, de a zsidókkal szemben megmaradt az ellenséges érzésük. Később, a makkabeus zsidó vezető, Johannesz Hürkánosz Kr. e. 128-ban leromboltatta a templomukat, de az aztán újraépült. [1]
Az Újszövetség szerint Jézus többször is megfordult a szamaritánusok földjén,[2] és volt, hogy a júdeai zsidók őt is szamaritánusnak tekintették.[3] Jézus egy példázatában az eretnek csoportnak tekintett szamaritánusok egyikéről beszélt, szembeállítva a képmutató papokkal és hívőkkel[4] (lásd: irgalmas szamaritánus).
A középkorban Egyiptomban, Damaszkuszban, Askelónban és Gázában éltek. A 19. századra már csak igen kicsiny közösségük maradt fenn Palesztinában. 1842-ben a jeruzsálemi főrabbi „a zsidó nép egyik ágának” ismerte el őket, merthogy „ők is vallják a Tóra igazságát".[1]
Izrael állam 1948-as megalapítása után a visszatérési törvény értelmében állampolgárságot kaptak. [1]
2012-ben a számuk mintegy 750 fő,[5] 2021-es adat alapján mintegy 900 fő.[6] Zömmel a ciszjordániai Nábluszban és az izraeli Tel-Aviv környéki településeken élnek.
Vallásgyakorlat
[szerkesztés]Egyedül Mózes öt könyvét (Tóra) ismerik el szentírásnak. A Tórában említett összes ünnepet megtartják, elzarándokolnak a Garizim hegyére, és a pészah ünnepén áldozatokat mutatnak be. [1] A liturgiájukat is tartalmazó rituális könyveik arámi nyelven vannak megírva.[7] Saját Tóra[8] szövegük van, és azt állítják, hogy a legősibb törvénytekercsük a kánaáni honfoglalás után 13 évvel készült. [1]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c d e Akadémiai Kiadó: Világvallások → Szamaritánusok, 2009
- ↑ Ján 4,20
- ↑ Jn. 8, 48
- ↑ http://szentiras.hu/kereses/search?textToSearch=Luk+10%2C30-37 Luk 10:30-
- ↑ http://www.thesamaritanupdate.com/
- ↑ The Samaritan Update. The Samaritanupdate.com. , 2022
- ↑ Pallas
- ↑ Pentateuchos szó jelentése a WikiSzótár.hu szótárban
Források
[szerkesztés]- Bokor József (szerk.). Samaritánusok, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X
- Akadémiai Kiadó: Világvallások, 2009
- HVG.HU: A genetika döntött a zsidó-szamaritánus vitában, 2009
- ↑ Matyszak: Philip Matyszak: Az ókori világ elfeledett népei. Budapest: Lingea. 2022. ISBN 978-963-505-097-0
További információk
[szerkesztés]- Magyar katolikus lexikon
- Dr. Kohn Sámuel: Samaritanische Studien. Beiträge zur samaritanischen Pentateuch-Uebersetzung und Lexicographie. Breslau, 1868. Online
- Dr. Kohn Sámuel: Zur Sprache, Literatur und Dogmatik der Samaritaner. Leipzig, 1876. Online
